Cigányok a lányaink – és?

Zsiga Melinda ( kick-box bajnok ) „Nekem nem kell, hogy egy cigánylány vegye ki az albérletemet” c. interjúja nyomán. (Nem sokszor nézek Fókuszt, de ezért az interjúért nagyon hálás vagyok)

„Nem túl erős rasszjegyekkel rendelkező esetben elfogadóak vagyunk.” Őszintén mondom – bár már baromira szégyellem – hogy az első alkalommal ezt a „bevett” kifejezést használtuk, amikor a cigány származás elfogadásáról/el nem fogadásáról kellett nyilatkoznunk. Azt gondoltam, hogy azt üzeni, hogy mennyire elfogadóak vagyunk, hogy nem zárjuk ki a cigány származást. Pedig valójában épp azt jelentette, hogy elfogadom a cigányságot, ha az nem látszik, ha nincs vele dolog, ha úgy lehet élni, mintha nem is lenne a cigány származásuk. Hiszen mi nem vagyunk cigányok, nem is nézünk ki cigánynak, hogy fognak majd nézni, mit fognak gondolni, mondani … meg amúgy is, a gyerek “illeszkedjen a családképbe.”

Szerencsénk volt, hogy a végleges határozat kiállítása előtt sok apró olyan hatás ért bennünket, aminek következtében kis híján zaklattam a gyámhivatalt, hogy ez a mondat mindenképpen törlődjön az iratanyagunkból. (Ha ez nem így történt volna, akkor a lányoknál fel sem merülünk párosításkor.)

Először is szeretném kihangsúlyozni a tanfolyam szükségességét, ahol megfelelő kérdések mentén rádöbbentik az embert a fenti mondatnak a visszásságára a gyakorlatban, ugyanakkor tisztelettel elfogadják, ha mégis úgy dönt valaki, hogy ezek ellenére sem tud megbarátkozni a cigányság kérdésével. Ezek a kérdések az alábbiak voltak:

• Hazaviszek egy nem túl erős rasszjegyekkel rendelkező (fehér) gyereket. Kamaszkorában bebarnul. Visszaviszem? (Nyilván nem.)
• A kórházban az ügyintéző számára a baba nem túl erős rasszjegyűnek tűnik. De vajon a pár is így gondolná? (Nem fog rajta gondolkozni, biztosra megy, keres egy elfogadóbb várakozót. Lehet várni fehér babára 5-10 évet, de semmi sem zárja ki a fenti lehetőséget. Szintén öngól.)
• Amúgy mi is a bajom a túl erős rasszjeggyel? Az, hogy nem hasonlít ránk? (És ha a vérszerinti gyerekem apám felőli nagyanyámra hasonlít, akire senki más a családban, kiteszem az utcára? Szintén nyilván nem) 
• Vagy. Talán attól tartok, hogy mit fognak szólni az emberek ahhoz, hogy cigány gyermekeket nevelünk, milyen hatások fogják érni őket, és erre képesek vagyunk-e fehérekként felkészülni? (Megérkeztünk.)

Hát igen. Ezen elég sokat kattogtunk, már csak azért is, mert a mai napig találkozok olyan megnyilvánulásokkal a környezetemben, amikor szóvá kell tennem, hogy amúgy én cigány gyereket nevelek, a nyári napsugarak beköszöntével is egyre többen jegyzik meg, hogy „hű, de besötétedtek a lányok”. Értelmiségi, diplomás, egyetemi oktató családorvos javasolta, hogy ha cigány gyerekek miatt hívnak, azonnal “söpörjük le őket az asztalról”. Szó szerint idézve. A lopógénes kommentelőkről nem beszélve. Illetve a ló másik oldalán is vannak elvi kérdések: amerikai fehér örökbefogadó influencereknél rendszeresen látom, hogy kommentelők intézményesített rabszolgatartással vádolják a fekete gyermekeket nevelőket, mert hogy a gyermek segít a háztartásbeli feladatok körül. Egyszóval rengeteg aspektusból lehet támadni a különböző etnikumok közötti örökbefogadókat.

De végtére is, a három első kérdés feltevésekor rádöbbenve a fenti mondat problematikájára, a negyediknél már láttuk a probléma gyökerét, most már csak a belső munkát kellett elvégezni, hogy ne csak elengedjük, hanem büszkén is vállaljuk, hogy a gyermekeink cigányok.

És legfőképpen, szülőként bizony dolgunk lesz azzal, hogy ők maguk helyesen tudjanak állni a cigányságukhoz. Mert az esetleges attrocitások nem bennünket érnek, hanem őket. Hogy megtanítsuk nekik, hogyan dolgozzák fel, mikor az óvodában/iskolában óva intik tőlük egy kortársukat, mikor a főbérlő nem akarja cigánynak kiadni a lakását, mikor a társaságban elhangzik egy cigány vicc, vagy épp a parlamentben sztereotipizálnak negatívan rassz alapján. Ezektől megóvni őket nem tudjuk, hiszen nem zárhatjuk burokba őket. Viszont megtanítani nekik, hogy helyesen álljanak a származásukhoz ugyanolyan felelősségünk, mint az, hogy az örökbefogadásuk feldolgozásához megfelelő eszközöket nyújtunk számukra. Szerencsére ebben ma már kiváló a szakirodalom a felnőttek számára, de gyermekeknek is szóló mesék is elérhetőek, illetve roma származással kapcsolatos tanfolyamok is vannak már, amik szerintem nagyon hasznos segítségek számunkra és számukra is.

Ui. 

Köszönöm a két kislánynak, akik vadidegenként belekapaszkodtak a tekintetembe, hogy üzenjék: “ne aggódj, ugyanolyan vagyok, mint bármelyik más gyermek.” Köszönöm a nyugdíjas pedagógusnak, aki szintén idegenként a semmiből elmesélte, hogy ő aztán “cigány gyerekeket nagyon szeretett tanítani, mert ők voltak azok, akik a legjobban összezártak felette.” Köszönöm a Romaversitasnak a minőségi edukáló tartalmakat, a Romani Designnak pedig a rengeteg színt, életörömöt, és perspektívát, amit a munkásságukkal közvetítenek, ezzel is példát mutatva. És köszönöm a Hit Gyülekezete Roma Konferencia szervezőinek, hogy a felvételeket látva minden kételyem eloszlott afelől, hogy megfelelő értékrend szerint élve a kulturális különbségek nemhogy áthidalhatóak, de gazdagítják egymást.