A vérszerinti anyáról

Nem, ez a bejegyzés nem arról fog szólni, hogy minél több szaftosabb részletet nyilvánosság elé tárjak a gyermekeink vérszerintijéről, hanem arról, ahogyan a közvélekedés általánosan vélekedik az örökbeadó anyákról. Pontosabban fogalmazva: az örökbeadó anyák általános megítéléséről szeretnék néhány gondolatot megosztani, ami örökbefogadó anyaként kicsit más megvilágításban tudok átadni, mint ahogy alapból gondolná az ember. Legalábbis remélem.

Meglepően sokan, teljesen ismeretlen emberek is érdeklődnek arról, hogy miért lettek örökbe adva a gyermekeink. Ezen először megdöbbentem, hiszen ez egy olyan bensőséges dolog az örökbefogadott gyermekek sorsát illetően, amit az ember nem szívesen adna ki magáról, így a gyerekéről pláne nem. Mégis miért kellene tudnia egy vadidegennek, vagy egy olyannak, akire nem szívesen bízza rá az ember az információt, hogy drogra kellett a pénz, hajléktalan az anya, erőszakból fogant a gyermek, a tizenegyedik gyereket nem tudták vállalni a szülők stb. (Mert, hogy java részben olyan szociális, egzisztenciális, magánéleti krízisek állnak a háttérben, amit egy átlag ember elképzelni sem tud.)

Aztán rájöttem, hogy az emberek alapvető természetében benne van a dráma, tragédia iránti kielégíthetetlen vágy, mindig jóleső érzés, hogy vannak a mi sorsunknál rosszabb sorsok is, a mi rossz döntéseinknél pedig nem csak rosszabb, hanem egyenesen sokkal rosszabb döntések. Mi pedig nagyon szeretünk pálcát törni afelett, amikor valaki nem úgy dönt, ahogyan azt a társadalmi normák megkövetelik, pláne, ha ez a természetes ösztönökkel is ellentétes.

Nem saját kútfőből mondom, hanem tanfolyami keretek között hangzott el, hogy az örökbeadó anyáknál jobban csak azt ítéli el a közvélemény, aki meggyilkolja az újszülött gyermekét.

A helyzet az, hogy ahogy fent is utaltam rá, egy átlag ember el sem tudja képzelni, hogy milyen élethelyzetben van egy nő, aki arra kényszerül, hogy lemondjon a születendő gyermekéről. Senki nem azt tervezte óvodában, hogy odáig fog eszkalálódni az élete, hogy ne tudja felnevelni a gyermekét. Persze legyintve mondhatjuk, hogy a saját rossz döntései vezették a helyzetébe, viselje a következményeit. A helyzet az, hogy ha ezzel ők maguk is tisztában vannak – márpedig általában tisztában vannak – az csak tovább fokozza az elképzelhetetlen bűntudatot. Nem beszélve a veszteségről, amit egy életen át hordozni fognak. 

Klasszikus tyúk vagy a tojás kérdése, hogy ilyenkor az örökbeadó közvetlen környezete, esetleg a szociális háló felelősségét firtatjuk-e. Én szoktam. 

Ami a közvetlen környezetet illeti, az örökbefogadással végződő krízisterhességek nem ritkán titkolt terhességek, vagy pedig olyan körülmények állnak fent, amin a környezet nem tud segíteni (anyagi háttér, bonyolult kapcsolat). Általában az anya SENKIRE, azaz SENKIRE nem tud számítani támogató, segítő jelleggel – nemhogy a partnerére, de a saját vérszerinti szüleire, családjára sem. Ez már eleve elképzelhetetlen élethelyzet egy átlag ember számára, pedig mély beleérzés nélkül nem tudjuk megérteni a helyzetüket: a környezet vagy nem akar tudomást venni a krízisről, vagy büntet. Segítő jobbként gyakran csak a civil szervezetekre lehet számítani, ha van olyan bizalma az illetőnek.

Ami pedig a szociális háló felelősségét illeti. Naiv és kiforratlan felvetések, eszmefuttatások következnek. Tudom rendszerezni az élőlényeket, tudom mi hiátus törvénye, tudom alkalmazni a pitagorasz tételt, tudom, hogy Aranybulla 1222 II. András és tudom, hogy Immanuel Kant szerint “szép az, ami érdek nélkül tetszik.”  Hatékony és modern eszközökkel végzett felvilágosító órára viszont nem emlékszem sem az általános iskolai, sem pedig a gimnáziumi éveimből. Azért pedig, hogy valaki a szülőktől megkapott korlátokon túl érzelmi intelligenciát, fejlődőbb gondolkozásmódot, értelmezhető önismeretet, döntéshozatalt támogató és megküzdési stratégiákat sajátítson el, horribilis összegeket és energiát kell áldoznia az embernek, pedig pont az ilyen korlátoknál merül fel az is, hogy még a napi megélhetés is küzdelem. Súlyos felelősségi körök és kérdések ezek, még én magam sem vagyok biztos benne, hogy mennyiben az állam feladata akár a megfelelő felvilágosítás, akár az érzelmi intelligencia alapjainak lefektetése még olyan korban, amikor ez érdemben formálható. Ebben a kérdésben abszolút nyitott vagyok párbeszédre, de véleményem szerint kell, hogy legyen egy egészséges átmenet a gondoskodó állam és aközött, hogy a szülők korlátai determinálják a gyermekük sorsát. Márpedig tudjuk, hogyan öröklődnek nemzedékről nemzedékre a rossz minták.

És, hogy én hogyan gondolok a gyermekeim vérszerintijére? Hát így. Úgy képzelem el, mint egy nőt, aki a sorsának alakításához nem sok megfelelő eszközt kapott. Hogy ez kinek a felelőssége, azt nem tudom eldönteni, valószínűleg sosem fogom. Hálás vagyok neki és tisztelem, amiért életet és esélyt adott két ilyen csodálatos gyermeknek, mikor lett volna más választása is… De legfőképpen mélyen sajnálom, amiért az ő életének legnagyobb fájdalma az én életem legnagyobb öröme és ajándéka. 

Az ítélkezés a döntése felett pedig nem az én tisztem, sem a kommentelőé, talán egyedül a gyermekeké, akiknek a sorsáról döntött. Nekik pedig a nevelésünkkel igyekszünk átadni, hogy a nőnek, aki világra hozta őket, ebben a döntésében mutatkozott meg leginkább, hogy egy jobb sorsot szán nekik.