A papírfecnik – az örökbefogadás világnapjára
Az örökbefogadás világnapjára szeretném megosztani az egyik kedvenc élményemet az örökbefogadással kapcsolatban. Bár egy nagyon bensőséges élmény, a személyes részleteket kivéve belőle szívesen beszélek róla, mert szerintem szépen szemlélteti az örökbefogadás a sorsszerűségét és szépségét.
A tanfolyamunkon történt, a téma a gyászfeldolgozás volt, amit egy játékosabb formában dolgoztunk fel. Mindenki kapott egy üres papírt, a feladatunk az volt, hogy írjunk fel rá néhány jó és néhány rossz tulajdonságot, ahogyan elképzeltük a vérszerinti gyermekeinket.
Majd jött a tanfolyam egyik lélektani tetőpontja: ezt a papírt elveszik tőled, sosem lesz a tiéd. Pár perc néma csönd – egyáltalán nem kínos, hiszen mindenki ugyanazt éli át a teremben. Ez a papír a várakozók számára nem egy egyszerű papír, megtestesít mindent, amiről gyerekkorunk óta ábrándoztunk, vágytunk rá, küzdöttünk érte, esetleg még el is veszítettük, ami hosszú évek óta mindannyiunk napi szintű keserűsége, szégyene és kudarca.
A pár perc feldolgozási szünet aztán jött a csavar a történetben, az elbitorolt cetliket aztán a tanfolyam vezetői összegyűjtötték egy kalapba. Hogy aztán mindenki húzzon egyet ahelyett, amit elvettek tőle. Végtére is, ezért is ültünk a teremben, mert szeretnénk valamit, ami pótolja azt a bizonyos elbitorolt cetlit.
De ki tudja milyen lesz, amit húzunk? Tudunk-e majd vele mit kezdeni, azonosulni, tudjuk-e elfogadni, szeretni, ami valami teljesen más, mint ami belőlünk származik? A teremben is teljesen különböző hátterű, világnézetű emberek ülnek, ki tudja két székkel odébb milyen gyereket képzeltek el maguknak. Ez is szépen szimbolizálta, hogy az örökbefogadásnál nem lehet tudni, hogy milyen gyermekhez válik szülővé az ember, hiszen nem az ő pl. temperamentumaikat öröklik a gyermekek.
Számomra viszont a húzás után jött el a tanfolyam lélektani tetőpontja, ami sokkal erősebb megtapasztalás volt, mint a papírom elengedése. A húzott papírokon mind a ketten sokkal szerethetőbbeket húztunk, mint amit mi valaha el tudtunk képzelni magunknak és a papírunkra tudtunk volna jegyezni.
És ez később így is lett a valóságunkban. Nekem ez az örökbefogadás: összetört sorsok találkoznak, hogy aztán valami olyan csoda történjen, ami a törések nélkül sosem tudott volna megtörténni. A csoda, hogy tudnak sokkal jobb dolgok is történni az emberrel, mint amit el tudna képzelni.
