A kórházban hagyott babákról – örökbefogadó szülőként

Az elmúlt hetekben szinte mindenkit szíven ütött a kórházban hagyott csecsemők ügye, több ismerősöm is küldte el konkrétan sírva a cikkeket. Én magam nem most szembesültem a jelenséggel, az örökbefogadáson keresztül a szociális szféra sok részébe belát az ember, rengeteg ordító miérttel, és az ordító tenni akarás mellett az ordító tehetetlenséggel találja szembe magát, a kérdésekre pedig legtöbbször válaszok sincsenek, nemhogy megoldások. Traumák és igazságtalanságok tömkelege szakad rá az emberre, amit lehetetlen megindokolni vagy megérteni. Nagyjából ez zúdult rá a cikkolvasókra néhány perc és mondat erejéig, de aki felfogja és valóban átérzi, hogy mi van mögötte, annak kemény mentális munka lehet feldolgozni ezt. Én magam évek óta próbálom elég intenzíven az érintettség miatt – mindkét gyermekünk kórházban töltötte az első hónapját, ahonnan nevelőszülőkhöz kerültek, majd onnan fogadtuk őket örökbe egyszerre közel 2 és 1 évesen. 

Első lépésben értelemszerűen dühös az ember és felelősöket keres, csakhogy itt nincsenek explicit rosszak, csupán elszenvedői egy igazságtalan földi rendszernek, és nem csak az ártatlan csecsemőkre értendő ez, hanem azokra az anyákra is, akik ott kényszerülnek hagyni a csecsemőket. Sokszor az ő alkalmatlanságukra, felelőtlenségükre hagyjuk az egész történetet, de legtöbbször olyan háttérből jönnek az érintett anyák, hogy esélyük sem volt soha a felelős szexuális életre, önmegtartóztatásra, védekezésre, sem rendezett körülményekre. Én magam inkább látom őket áldozatnak, mint felelősnek. 

Másodsorban a nem elég gondoskodó államra helyezzük rá a dühünket. Sajnos még az állam is kiszolgáltatott például nevelőszülők vagy potenciális örökbefogadók számának tekintetében.  Ahol ez nem probléma, ott leginkább az állam hamarabbi közbeavatkozással orvosolja a nem tervezett várandósságot helyzetét: meg sem tudnak születni azok a gyerekek, akiknek nem lesznek megfelelő körülményeik, két ilyen gyermek édesanyjaként nem annyira kommentálnám ezt a szemléletet. Más kérdés, hogy a szexuális edukáció preventív jelleggel mennyiben oktatási ügy és állami feladat, felelősség, de néhány tanóra biztos, hogy nem oldaná meg a problémát, olyan – szinte teljes – társadalmi szemléletváltozás oldaná meg a problémát, amit esélytelennek látok.  

A feldolgozáshoz a helyzet tisztánlátása is szükségeltetik: miért vannak tehát a kórházban hagyva ezek a gyermekek? 

Alapvetően 4 helyen lehetnének a születésük után:

1. Alapesetben a vérszerinti szülőnél. Mivel ott hagyták őket vagy nem vihetik őket haza a körülmények miatt, ez nem jöhet szóba.
2. Állami gondozottként gyermekotthonban. Az aktuális cikkek mind azt hangsúlyozzák, hogy milyen kötődési sebeket szereznek a gyermekek a kórházakban, nincs az igényeikre külön erőforrás, megtanulják, hogy egy futószalagnak a részei és ne engedjenek közel magukhoz senkit. Ez a gyermekotthonokban is java részt így van, tisztelet a kivételnek, éppen ezért – is – lett a rendszer átalakítva a nevelőszülős modellre, ahol egyrészt családban élve egészségesebb lehet a kötődési mintájuk, másrészt több nevelőszülőnél kevesebb gyerekkel egyenletesebb a tehereloszlás, több lehetőség van gyerekek saját igényeire figyelni.
3. Állami gondozottként nevelőszülőnél.  Gyermekotthonba tehát elméletileg ritkán kerülnek ma a gyerekek, a legtöbbjüket nevelőcsaládokban igyekeznek elhelyezni. Ebből azonban nincs elég, való igaz, hogy a pénzbeli juttatások sem túl busásak, de ez egy olyan speciális elhivatottságot és élethelyzetet igénylő szakma, hogy kevés rá az esély, hogy pusztán a pénzbeli ösztönzés a nevelőszülők számának drasztikus növelésére elég volna. Nem sokan hajlamosak rá, hogy az átlagos családi hétköznapjaikat hátrahagyva egy átjáróházzá változtassák az otthonukat, ahová gyámok, szakemberek és vagy vérszerinti családtagok jönnek látogatni rendszeresen, vagy pedig potenciális örökbefogadó szülők. Miután pedig a gyermek végleges családba kerül, minden egyes alkalommal gyászfolyamat elengedni, még úgy is, hogy a nevelőszülők munkakörébe tartozik, hogy a gyermeket felkészítsék az örökbefogadásra, tehát tisztában vannak vele, hogy nagy eséllyel nem lesz a sajátjuk a gyermek és nem véglegesen biztosítanak otthont számára. Nem sokan kívánják – egyáltalán tudják – ezt csinálni, elképesztő érzelmi intelligencia, mentális erő és hivatástudat szükségeltetik hozzá, ezek nem annyira pénzben mérhető befektetéssel, lemondással és lelki teherrel járnak. Igazi mindennapi hősök. Csecsemőket ráadásul még speciálisabb helyzet vállalni, hiszen 0-24-es, még embert próbálóbb feladatkör, főállás mellette nem végezhető, az éjszakázásokról nem beszélve.
4. Vérszerinti gyermek státuszban örökbefogadó szülőknél. Ez a leggyakoribb komment: miért nem adják őket azonnal örökbe, annyian szeretnének kisbabát. Ennek tapasztalataim szerint egy fő oka van a jelenlegi jogi környezetben (eddig az is ok volt, hogy csak lemondó nyilatkozattal válnak örökbe adhatóvá a gyermekek, de ez pont amiatt, hogy “felesleges” jogi lépések ne hátráltassák a folyamatokat eltörlésre került, így most minden gyermeket, akiért 6 hétig nem jelentkeznek, örökbe lehet adni, nem várakoznak a rendszerben). Való igaz, hogy sokan szeretnének csecsemőt, de sokszor nem olyan paraméterekkel, amilyenek a kórházban hagyott csecsemők. Bár van kivétel, sokszor az örökbefogadó szülők ugyanolyan gyermeket szeretnének, amilyentől a sors megfosztotta őket. A rendszerben viszont java részt nem ilyen babák vannak, hanem olyanok, ahol nem szedett Elevitet az anyuka, nem fehér és nem szőke kék szemű és nemhogy nem szedett Elevitet, hanem sokszor olyan egészségügyi kockázatok merülnek fel, amit nem sokan mernek bevállalni. Példák a várandóssági körülményekre: vérszerinti apukáról nem lehet tudni semmit, anyuka értelmi fogyatékos, pszichiátriai gondozott, dohányzott, ivott, nem tudjuk, hogy milyen tudatmódosító szert fogyasztott milyen gyakran, fertőző nemi beteg, bántalmazták, hajléktalan és hasonlók. Saját példa a két tökéletesen egészséges gyermekünkkel, amikor már látszott rajtuk, hogy nagyjából minden rendben: A megyéjükön belül senki nem szerette volna őket vállalni, az országos listán sem mi voltunk az elsők, akiknek szóltak róluk, szóval minimum 5-10 visszautasítás volt, mielőtt nekünk szóltak róluk. Az ok vagy a származásuk – bőrszínük – vagy pedig az egészségügyi kockázataik voltak, még úgy is, hogy a fejlettségükből adódóan már látható volt, hogy ezekből semmilyen mindennapi életvitelt befolyásoló károsodás nem realizálódott, ez csecsemőkkel még nagyobb zsákbamacska, nem sokan merik bevállalni.

Végtére is, a lehetőségeinken belüli segítségnyújtás mindig segít feldolgozni a feldolgozhatatlant: lehet alapítványokon keresztül akár kórházakban csecsemőket látogatni, akár nagyobb gyermekeknek foglalkozásokat szervezni, adományokat eljuttatni, de nevelőszülői hálózatokat is van lehetőség támogatni adományokkal. Érdemes kutatni a lehetőségeket, akit megérintett az ügy.

Emellett számomra a remény és a várakozás segített és segít most is egy olyan eljövendő, igazságos korszakban, ahol egy olyan Király lesz, aki “Igazságot szolgáltat árváknak és az özvegyeknek, szereti a jövevényt, adván neki kenyeret és ruházatot.”-5 Mózes 10:18. Ahol egy makulátlan szociális rendszer meg fog tudni valósulni: “és lakozik a pusztában jogosság és igazság fog ülni a termőföldön.”-Ézsaiás 32:16.